Ne
kapj hisztériás rohamot, ha életed hajója
néha megbillen egy
markánsabb
hullámtörésen. Már százszor megijedtél, hogy
elsüllyed, és még mindig a nagy vízen
hajózol.
Vannak
ajtók, amik nem maradnak örökké
nyitva. Az elszalasztott
lehetőség soha nem
tér vissza, és ha csak várakozol, az nem
jelenti azt, hogy erős vagy, vagy azt, hogy
igazad van. Néha csak
annyit jelent, hogy
félsz a változástól. Mindenkivel előfordul.
Tudod, mire jöttem rá? Az élet túl rövid.
Valamit
őrizni fogok magamban mélyen, amit
soha nem veszíthetek el. Ami
nem kophat el.
Valamit, ami láthatatlan. Valamit, amit
minden
egyes pillanatban éreztünk, ahogy
megláttuk egymást.
Valójában
búcsúzkodni nehéz. Néha
lehetetlen. Nem tudod elfojtani a
veszteség
érzését soha. Ami keserédessé teszi a
dolgokat. Azok
az apróságok, amiket magunk
mögött hagyunk. Kis emlékeztetők,
egy
életre szóló emlékek, fényképek,
csecsebecsék. Amik ránk
emlékeztetnek, ha
mi már nem vagyunk többé.
Mindig
van egy pont, ahol az út kettéválik.
Abban a hitben válunk szét,
hogy az útjaink
egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk
az
úton, a másik egyre kisebbnek tűnik.
De nem baj, egymásnak
vagyunk teremtve.
Nem
tudom, ki vagyok . Amikor azt látom,
hogy a te szemedben ki vagyok,
akkor
megpróbálok az az ember lenni, mert te
hiszel abban az
emberben, és azt hiszem, a
hit elég hozzá, hogy azzá tegyen, akit
te
akarsz.
Csak
a mesékben
engedhetik meg maguknak
a herceg nők
azt a luxust, hogy a hercegre
várjanak, aki eljön értük a hófehér
paripán, és megmenti őket. A való
életben saját maguknak kell kirontaniuk a
koporsóból és menteni, ami még
menthető.
Igen,
tonnányi dolog lesz, ami hiányozni fog
az együtt töltött időből,
de lesz egy dolog,
ami nem. Az összes kétség. Az összes
éjszaka,
amikor ébren feküdtem, és azon
agyaltam, hogy vajon még mindig én
vagyok-e az, amit akarsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése